Schutzengel / Őrangyal kritika

Schutzengel / Őrangyal

 

 "Nem, még nem akarok meghalni. Ma még nem."

Mit is lehet kezdeni egy olyan filmmel, aminek a trailere finoman szólva is félrevezető, a klisés és néhol nagyon hatásvadász drámai elemei miatt feleslegesen két óra felett van a játékideje, de az apa - lánya főszereplőpáros és "egy" mellékszereplő színész ragyogó játékának, a melankólikus hangulatnak, illetve az odaroggyantóan ütős akciójeleneteknek köszönhetően nem lehet igazán haragudni rá?

Nos, első körben talán megpróbálom összehasonlítani néhány másik hasonló filmmel. Hirtelen két cím jut most eszembe, az első egy bizonyos Luc Besson 1994-ben vászonra került döbbenetes erejű akciódrámája, a Leon, a profi. A Jean Reno által megformált melegszívű bérgyilkos és az elárvult, dühös Mathilda (Natalie Portman azóta is legjobb alakítása) története számos hasonmást ihletett már: The Contractor Wesley Snipesszal és Lena Headeyvel, A vörös szirén Olivier Megaton rendezésében vagy a nem is olyan rég bemutatott Eltörölve Aaron Eckharttal ... és így tovább, és így tovább...

A Schutzengel ezekhez hasonlóan egy problémás jellemű tinédzser, illetve egy kiégett gyilkológép kapcsolatára építi fel az alapszituációját. Az elcsépelt klisén szerencsére nagyot dob a szerepválasztás: a magányos, túlzottan is profi exkatonát Til Schweiger keltette életre, a zűrös tinilányt pedig nem más, mint lánya, Luna. A köztük lévő kémia, illetve a színészi jelenlétük nagyban javított a forgatókönyv döccenősebb részein, de erről majd később.

Itt említeném meg a másik címet, ami korábban beugrott: A Föld után. Nagyhatalmú apuka (Will Smith) egyengeti előre tinédzer korú gyermeke karrierjét (Jaden Smith)... hasonló a szitu, csak a végeredmény lett sokkal jobb ennél a német darabnál, a film minőségét és a csemete színészi képességeit is figyelembe véve.

Luna Schweiger kapcsán van egy olyan érzésem, hogy később sem lesz igazán eyecandy alkat, de legalább van benne nem is kevés színészi potenciál. Karaktere eléggé átlagosan volt megírva, de alakítása jó lett, még ha lehetett is volna még csiszolni rajta. Hatalmas szerencse, hogy a fásult exzsoldos Max figuráját a hétköznapi megjelenésű, de karizmatikus és reálisan öregedő Til Schweiger formálta meg, ugyanis a forgatókönyvírókkal ellentétben ő sikeresen életet tudott lehelni a két lábon járó klisébe (éppen ezért kicsit sok is volt már a róla szóló dialógokból, amikor nem volt jelen). Viszont az alkotás legjobb színészi játékát egyértelműen Moritz Bleibtreu produkálta, gyakorlatilag ellopta a showt mindenkitől, ráadásul az ő karaktere volt talán a legjobban megírva. A negatív oldal szereplői nem lettek túlságosan kidolgozva: igazából csak a hatalom, illetve korrupció szemléltető-eszközei voltak, a menekülő főszereplők után loholó, tucatszámra hulló vérebeik pedig csupán az akciójelenetekhez szolgáltak segédletül.

Az előbb említettem, hogy a film egyik komoly problémája a klisés drámázás. A forgatókönyv ebből a szempontból sokszor kimondottan gyönge szintet üt meg: hatásvadász, ezerszer ellőtt dolgok jönnek elő néha és a párbeszédek sem igazán sikerültek jól, viszont még így is voltak szívet melengető pillanatai (lásd balra!), hála a kiváló színészeknek. A két főszereplő közvetlenebb momentumai, Rudi jelenetei vagy a fejét szerelme ölébe hajtó, lelkileg és fizikailag holtfáradt Max bizony el tudtak érni némi érzelmi hatást. Ezeket a jeleneteket rövidebb - hosszabb akciójelenetek szakítjak meg, amik viszont egy teljesen más kategóriát képviselnek.

...ugyanis ütnek. De nagyon ütnek. Nem tökéletesek, nem okosak, nem is a legjobban vágottak, de volt valami eszméletlen szikár, nyers keménység abban, amikor Max rendet tett a rosszarcok között. De azok a részek is egészen ütősek voltak, amikor nem ólmozásról, hanem feszültségről volt szó. Schweiger jó rendező, na.

Technikai szempontból korrekt alkotás volt, bár picit zavarók voltak a túlszűrőzött, mesterséges színezésű képek. A vágás jó volt, a zeneválasztás viszont egy kicsit lehetett volna európaibb is. A sztoriban semmi újdonság sem volt, de igazából baj sem volt vele.

Összességében véve ajánlom is ezt a darabot, meg nem is. Ajánlom a jó színészek, a melankólikus hangulat, a néhány tényleg ütős drámai pillanat és a hatásos, kőkemény akciójelenetek miatt és óvaintenék mindenkit, aki nem szereti a kliséket, illetve a a lassú tempóval társuló kelleténél hosszabb játékidejű filmeket.