Kritika: Elysium - Zárt világ

Közhelyek és exoskeletonok

Elysium / Elysium - Zárt világ 

Mindenképpen pozitív dolog, hogy a hihetetlen mennyiségű PG-13-as besorolású (tehát az erőszakot teljesen fals, vértelen és ezzel szinte már-már veszélyesen könnyed módon ábrázoló) nagyköltségvetésű akciófilm után megjelent a mozikban egy olyan látványfilm, ahol a brutalitás visszataszító, a szereplők vérrel fizetnek a sikerért vagy éppen a hibákért, illetve a káromkodás is létező, mindennapos dolog, akárcsak a való világban. Ezzel természetesen nem azt akarom kifejezni, hogy erőszakpárti lennék, inkább csak úgy vélem, jobb, ha érzékeltetik a nézővel bizonyos dolgok súlyát. Remélem, az Elysium ezzel új trendet teremt, de ezek után csak magasabb lesz a színvonal forgatókönyv szempontjából.

A Zárt világ ugyanis az erőszak és a szitkozódás bevállalását leszámítva egyáltalán nem merész film. Valamilyen szinten jó, ha a forradalom kegyetlenségét látjuk, de teljesen hatástalanná válik, ha ez a forradalom a jól ismert komfortzónás hollywoodi klisékből épül fel. Ráadásul úgy, hogy az alapvetés igen komoly potenciállal bír és a rendező is éppen az újszerű látásmódú District 9 című alkotással robbant be a köztudatba... Éppen ezek miatt nehéz elsiklani a film hibái felett. Ha eleve lehetett volna sejteni róla, hogy egy nem túl összetett és elgondolkodtató, felszínes  akciózásra fog beülni az ember, akkor könnyebb lenne értékelni a pozitívumait, így viszont elpazarolt lehetőségnek érződik, még ha szórakoztató és a játékideje alatt élvezetes darab is. Mert végülis egyáltalán nem rossz! 

Az alaptörténet szerint Max Da Costa (Matt Damon) a nyomorult szemétdombbá változott Földön tengeti boldognak nem nevezhető próbaidős volt fegyenc/gyári rabszolga életét, arról álmodozva, hogy feljut az égi paradicsomba, a luxuséletet biztosító Elysium űrállomásra. De egy baleset következtében szembesülnie kell a ténnyel, hogy ez az álma nem fog megvalósulni. A történetben szó esik a politikai korrupcióról, az illegális határsértők reménytelenségéről és a gyógyászati rendszerek hibáiról is, de a forgatókönyv sajnos nem elég bátor. Fordulatait tekintve a film egyszerű biztonsági játék szintjén marad, de nem válik butává. Ugyanez igaz a karakterekre is: túlzott mélységgel nem rendelkezik senki, de a kellemes színészi játéknak is köszönhetően többé-kevésbé emberi figuráknak tűnnek. 

Azért használtam a kellemes szót, mert igazán dícsérni vagy szidni nem lehet a film ezen részét: mindenki hozza a kötelezőt, de nem kiemelkedő szinten. Max gyarló és esendő, Frey (az imádnivaló és természetes szépségével a szerepre több, mint tökéletes választás Alice Braga) szeretetreméltó, Spider (Wagner Moura) ravasz és önző, de nem gonosz, a védelmi miniszter (Jodie Foster) rideg és gonosz, de nem irreális, Krüger pedig...

Na, Krüger karatere, vagyis inkább Sharlto Copley színészi játéka egy kicsivel több szót érdemel, ugyanis remek volt! Már a District 9-ban is bizonyította, hogy kiváló színész, de a Szupercsapat kedvesen őrült Murdockjával, illetve az Europa Report szimpatikus, lelkes Corriganjével tovább erősítette a képességeiről kialakult pozitív véleményt. Krüger viszont más tészta, egy igazi egydimenziós, féktelenül erőszakos, lelketlen veszett vadállat, azonban Copley kiválóan megbirkózott a feladattal. Ráadásul még Epres Attila remek szinkronteljesítménye is dobott a karakteren.

Látvány terén a film bizonyította, hogy nincs szükség rekordköltségvetésre: az operatőr jó munkát végzett, az effektek szinte tökéletesek lettek, a design hatásos volt, a vágás és a rendezés pedig... nos, ezekkel viszont már voltak gondok. Az első problémám az volt, hogy néhol nagyon nehéz volt követni a hiperaktív vágás miatt az akciójeleneteket, amiken ráadásul még rontottak az

időnként felbukkanó, rosszul időzített lassítások. A második a részletgazdagság csapdája az utolsó csörténél. Laikus nézőként értem én, hogy nagyszabású helyszín kell, de ha túl sok a részlet az előtérben és a háttérben, a túlvágott akciójelenetet nem hogy követni nehéz, hanem egyáltalán kibírni is kihívás. A Transformers eltúlzottan aprólékos robotjainál volt utoljára ilyen érzésem.

Összességében véve az Elysium jobb, mint az agyrohasztóan buta, műanyag látványfilmek, de hiába a plusz tartalom, ha mondanivalóját tekintve túlságosan sekélyes és nem több egy rendkívül energikus, de csak egyszeri fogyasztásra javallott akciófilmnél.