Cyberpunk-túladagolás

A cyberpunk egy jó dolog, amit mellesleg mostanában sikerült erőteljesen túladagolnom. Eredetileg egy irodalmi műfaj volt, amelynek antihősei a jövő túlzott technológiai fejlettségtől elkorcsosult társadalmának világában tevékenykednek, az irányzat azonban idővel megfertőzött más médiumokat is. Szerencsére.

A stílus egyik alapját William Gibson 1984-ben megjelent Neurománc című regénye jelenti. Ebben Case, a huszas évei elején járó, kirúgott és képességeitől megfosztott konzolcowboy (azaz profi cracker) egy, számára új élet reményét hozó megbízatásának eseményeit követhetjük nyomon.

 Gibson meglehetősen merész volt, amikor a főszereplő karakterét írta: Case ugyanis egy drogfüggő, morális fertőben döglődő öngyilkosjelölt antihős, akivel tulajdonképpen csak azért lehet szimpatizálni, mert a környezete még nála is rosszabb. Árnyalt, jól kidolgozott figura ő, akárcsak a regény másik fontos szereplője, Molly, az utcai szamuráj, aki speciális beültetéseinek köszönhetően igazi gyilkológépként képes tevékenykedni.

Akciójuk során bejárják a jövő technonyomortól szenvedő, mocsokkal borított világát és a végtelen virtuális valóságot, számos érdekes, őrült karakterrel kerülnek kapcsolatba, miközben Gibson burjánzóan színes leírásai és a sztori filozófiai része gyakorlatilag szétbombázzák az olvasó agyát. -->

Az 1980-as évek eleje óta számos cyberpunk film jelent meg, azonban a Neurománc megfilmesítésére a régóta tartó tervezgetés ellenére sem lehet túl sok esélyt látni, csupán számítógépes játék és képregény formájában dolgozták fel. Azonban 1995-ben bemutatásra került Gibson egy másik, de ugyanebben a világban játszódó művéből készült film, a Johnny Mnemonic. Annak ellenére, hogy az író is aktívan részt vett az alkotás készítésében, kritikai és anyagi szempontból is bukás lett belőle.

Johnnyt, a fejében 320 gigabájtnyi adattal menekülő futárt Keanu Reeves alakította, társnője a Neurománc Mollyján alapuló Jane-t játszó Dina Meyer volt. Ellenfeleik a jakuza emberei (Kitano Takeshi és Denis Akiyama) és egy bérgyilkos/utcai prédikátor (Dolph Lundgren), akiknek célja megszerezni Johnny fejét mielőtt a túlterhelt tárhelyű futár agya megsülne a fontos adatokkal együtt. 

A filmmel az volt a legnagyobb probléma, hogy gyönyörűen beleillett abba a rétegbe, amit az emberek B-kategóriának hívnak: kidolgozatlan sztori és karakterek, fura stílus és béna színészi játék jellemezte. Ennek ellenére élvezhető alkotás, mivel fantasztikus hangulata van, szerintem nagyon jól visszaadta a Neurománc világának hightech lepusztultságát és számos utalást is tartalmazott a regénnyel kapcsolatban...

... és emiatt jön be a képbe az előzőleg említett kidolgozatlanság: a karaktereknél még megbocsájtható lett volna a mélység hiánya (ebből a szempontból csak Kitano Takeshi kapott hálás szerepet, mert neki legalább rendes motivációja volt a japán változat szerint), de a sztorit jobban ki kellett volna bontani. Johnny karakterének pálfordulása ebben a rohadó világban, illetve a személyiségmásolat akciói, Jane motivációi, mind-mind részletezésért kiáltottak volna. A jó forgatókönyv hiányában azonban a film csak hangulatos díszletei és a virtuális valóság remek ábrázolása miatt lett valamilyen szinten maradandó.

A cyberpunk irányzat másik nagy alkotójának, Philip K. Dicknek azonban jóval több műve került megfilmesítésre. Az 1982-ben bemutatott Szárnyas fejvadász (Blade Runner) és az 1990-es Az emlékmás (Total Recall) alapsztorijának keresztezésére építve 1999-ben sorozat indított egy kanadai tévécsatorna Total Recall 2070 címmel.

A címe ellenére sokkal inkább a Szárnyas fejvadászra épült a széria: az alapsztori szerint egy, a gépekkel nem túl jó viszonyt ápoló, hirtelenharagú, ám brilliáns detektív új társat kap egy már-már emberi fejlettségű android személyében, akinek ki kell deríteni származását, létezésének okait, miközben számos problémája akad a magánéletében.

A sorozat fő problémája az volt, hogy az akkor már unalomig ismételt cyberpunk kliséket dolgozta fel újra: az alapjául szolgáló műveken kívül a Ghost in the Shell, illetve a Terminátor témáit is felhozta, de szintén a kidolgozatlanság volt a legnagyobb problémája. Hibái miatt csak egy évadot ért meg, jópár kérdésre nem kaptunk választ a végén.

Azonban volt egy dolog, ami miatt képtelen voltam letenni pár próbarész után a sorozatot: a hangulata. A limitált költségvetés és az akkori CGI fejletlensége (nameg ára) miatt az alkotók létrehoztak egy minimalista díszletvilágot, amit az operatőr és a zeneszerző munkájának köszönhetően eszméletlenül hangulatosan tudtak a néző elé tárni.

Nagyon sajnálom, hogy csak 22 rész készült el belőle, mivel egy jobb, ötletesebb írógárdával igazi kultsorozatot születhetett volna. Érdekesség, hogy Jeff King, a sorozat egyik producere mostanában egy újabb cyberpunk alapokon nyugvó sorozattal, a Continuummal próbálkozik.