Kritika: Időzsaru

Nosztalgia vagy logika? Nosztalgia!

Időzsaru / Timecop

1994-hez hasonló év nem lesz még a filmtörténelemben. Hogy miért? Lássuk csak! A remény rabjai. Forrest Gump. A holló. Leon, a profi. Shop-Stop. Exotica. Az oroszlánykirály. Ponyvaregény. Ed Wood. Maverick. Fist of Legend. Ace Ventura. Féktelenül. Két tűz között. Végveszélyben. Ráadásul a közönség még néhány egészen korrekt, hangulatos, nagyobbacska költségvetésű B-filmmel is gazdagodott, mint például a Menekülés Absolonból című darabbal vagy éppen e kritika tárgyával, az Időzsaruval.

Bevallom őszintén, gyerekkorom egyik klasszikusáról írok most. Emiatt pedig eszem ágában sincs magamra erőltetni az objektivitást segítő képzeletbeli szemüvegemet. De miért is tenném?

Az Időzsaru ezer sebből vérző film, amely a kasszáknál ugyan jól teljesített,  de nemigen tudta magát belopni a kritikusok szívébe. 

A sztori szerint a Jean-Claude Van Damme által alakított rendőr feleségét rejtélyes körülmények között 1994-ben meggyilkolták, őt pedig súlyosan megsebesítették. Tíz évvel később, immáron egy időutazást felügyelő titkosügynökségnek dolgozva egy felső körökbe vezető összeesküvés nyomaira bukkan. Eddig rendben is volna a dolog, maga az alapötlet, ha nem is zseniális, de korrektnek nevezhető. Azonban az alkotás legnagyobb hibája az erre épülő sztoriból fakad, mivel az írók megpróbáltak egy kicsit újszerűen közelíteni az időutazás témaköréhez, amiből végül az lett… hogy egy iszonyatos nagy logikai buktahalmot sikerült összerittyenteniük. Sajnos ez egy olyan dolog, amit még a film elején el kell fogadnia a nézőnek: ha sikerül, garantált a jó szórakozás. Egyébként nagyjából itt ki is merülnek a negatívumok. Talán még a film hosszát és az éjszaka játszódó tetőpontot jelentő jelenetet lehetne ide sorolni, azonban nem egy túl nagy költségvetésű darabról lévén szó, szerintem ezek a dolgok megbocsáthatóak.

Ami annak idején meglepte még a szőrösebb szívű kritikusokat is, hogy a főszerepben rugdalózó Van Damme bizony színészi alakítást nyújtott. Igaz, semmiféle díjnyertes játékot nem kell tőle várni, azonban kellően drámai, hogy kétdimenziós figurájával szimpatizálni tudjunk, törődjünk sorsával. Az oldalbordáját megformáló Mia Sara roppant bájos és szintén jól teljesít, akárcsak a Max (JCVD) főnökét és legfőbb segítőjét alakító Bruce McGill. A pálmát azonban egyértelműen a főgonosz szerepében sziporkázó Ron Silver (lentebb) viszi. Hozzá kell tennem, hogy érdemes szinkronnal megtekinteni a filmet, ugyanis a magyar hangokat produkáló színészek kiváló munkát végeztek, nagyot emelve az alkotás színvonalán.

Technikai szempontból teljesen rendben van a film. Mint említettem, visszafogott költségvetéssel dolgoztak a készítők, de jól használták ki. A központ és az időgép designja kiváló lett, akárcsak az effektek. A 2004-re szánt jövőkép mára már talán megmosolytatónak hathat az önvezérlő, futurisztikus járműveivel és kissé szatirikus nevekkel megvert radikális politikai csoportulásaival, azonban ezeket leszámítva vállalhatónak tűnt. Az operatőri munka, a rendezés, a vágás és a Mark Isham által komponált zenei aláfestés jól sikerült: igazi kilencvenes évekbeli hangulatot áraszt az egész film, ami számomra egy hatalmas pluszt adott.

A záróképek alatt számos jó emlékem jött elő a múltból, gyerekkormból… Igazi nosztalgiafilm lett mára ebből a darabból, ami ugyan igényel némi toleranciát a nézőtől, mégis bátran ajánlom mindenkinek egy kis múltidézés céljából.