Kritika: Chuck Norris maraton

Egy Chuck Norris maraton összefoglaló krónikája

Chuck Norris megkerülhetetlen figurája a nyolcvanas évekbeli amerikai golyóálló hősök kultuszának. Carlos Ray Norris néven született 1940. március 10-én az oklahomai Ryanben. Viszonylag nehéz gyermekkora után csatlakozott a sereghez, majd leszerelése után karateiskolákat nyitott. Harcművészeti karrierje két jelentős vereséggel indult, azonban a kemény edzéseknek és a kitartó tanulásnak hála 1967-ben - egy újabb, utolsó vereséget leszámítva – sikert sikerre halmozott. Első fontosabb filmszerepét 1972-ben kapta, Bruce Lee ellenfelét játszhatta a The Way of the Dragon (A sárkány útja) című alkotásban. Első főszerepét 1977-ben kapta, a Breaker! Breaker! (Az országúti bunyós) című filmben. Norris konzervatív értékeket vall, elkötelezett keresztény, politikailag aktív és sokat jótékonykodik.   - forrás: Wikipedia

"Ha visszajössz ide, annyi pofont kapsz jobbról, hogy balról már te kéred."

A jó fiúk feketében járnak (Good Guys Wear Black, 1978)
Egy-két emlékezetesebb pillanatot leszámítva meglehetősen lapos darab, ráadásul Norris színészi eszköztára is kimerült a fapofában. A film legfőbb problémája az volt, hogy túl sokat beszéltek és túl kevés volt benne az akció, illetve a drámainak szánt húzás sem igazán jött be. Viszont volt egy rendkívül látványos jelenete, amiben Norris átrepül egy őt elütni készülő autó szélvédőjén, illetve Porsche-reklámként sem funkcionált rosszul a film.

Magányos farkas (Lone Wolf McQuade, 1984)
Van a filmben egy jelenet, aminek az elején Norrist meglövik és elverik, majd miután elájul, bedobják a terepjárójába, amit aztán belöknek egy gödörbe és betemetik pár tonna földdel. Norris lassan magához tér a kocsiban, elővesz egy dobozos sört, leönti magát vele, hogy feléledjen tőle, majd belekortyol. Beindítja az autót, bekapcsolja a turbót, kiugrat a gödörből, majd „bajba jutott” társát kisegítve elüti az egyik rosszarcút, a másikat pedig lelövi. Kimászik az autóból, eldől és látszólag haldoklik. A társa ordít vele egy kört, majd Norris felnéz és kér egy sört.

Szerencsére ezeket az „apró” túlzásokat már a film elejétől kezdve adagolják, úgyhogy a fenti még bőven belefér a vállalható húzások közé. A sztori egy óriási sablonhalmaz, illetve a színészi játék sem a legjobb (érdekes módon Norrisszal semmi baj sincs, David Carradine is korrekt, csak a mellékszereplők, jaj...), viszont a nyolcvanas évekbeli B-filmes báj, illetve a spagetti westerneket idéző hangulat(!) mindenért kárpótolja a nézőt. A nyitójelenet alatt futó zene pedig egyszerűen zseniális. (...aztán a későbbi jelenetekben elrontják egy meglehetősen gáz szintidallamszerűséggel, de a végén szerencsére megint tisztán szól).

 

Ütközetben eltűnt 2. (Missing in Action 2: The Beginning, 1985)
Egy kőkemény Chuck Norris, jó sok gagyi hülyeség, egy szívtelen főgonosz, állandó kegyetlenkedés, hadifogolytáboros klisék, hősi halál, nagy akció a végére... B-kategória a javából. Olyan nagyon nem voltam odáig érte, de az igazi nyolcvanas évekbeli feeling itt is jelen volt, úgyhogy 5/10 simán megvan.
(Hivatalosan ugyan ez a második rész, azonban csak azért cserélték meg a sorrendet, mert az első rész jobb volt a producerek szerint.)

 

Ütközetben eltűnt (Missing in Action, 1984)
A B-kategóriához képest korrektnek nevezhető Rambo koppintás, egy fokkal jobb, pörgősebb, mint a később bemutatott előzményfilm. A szinkronja meglehetősen érdekes volt.

U.S.A. invázió / Tomboló terror (Invasion U.S.A. 1985)
Lelkileg nem voltam felkészülve ilyen agyatlan baromságra, pedig tudtam, hogy ez az alkotás bizony okkal Chuck Norris leghíresebb filmje. A jelenetek jobbik esetben buták, de leginkább eszementek... Három jó dolog van a filmben:
1) Jay Chattaway zenéje
2) A jó öreg, nyolcvanas évekbeli magyar VICO szinkron
3) Norris (Bizony, Norris, mert hihetetlenül jól hozza a sztoikus, kegyetlen gyilkológépet. Gyakorlatilag fapofával henteli végig a filmet, miközben még egysorosokra is futja a lelki erejéből. "Ha visszajössz ide, annyi pofont kapsz jobbról, hogy balról már te kéred." Ez a szöveg a maraton fénypontja volt.)

Iszonyatosan buta film, de megvan a maga bája, mert végülis nyolcvanas évek, B-film, meg magasról tettek a realitásra az első másodpercektől kezdve, méghozzá poénos szinten. A film csúcspontja az, amikor a végén Chuck körülbelül három méterről ellövi az idegbeteg főgonoszt egy aknavetővel, de már előtte kiderülnek olyanok, hogy egy hadsereggel előfordulhat, hogy egy üres épületet csak golyózáporral tud elfoglalni, hogy amerika megbénul 30 idiótától, hogy farostlemezből és petből páncélkocsit is lehet gyártani, illetve a legfontosabb: a gipszkartonon nem megy át a golyó, ha Chuck Norris áll mögötte.

A hallgatás törvénye (Code of Silence, 1985)
Azt hiszem, ez Chuck Norris életművének legjobb filmje. Meglepő módon teljesen jó a sztorija, persze az összes zsaruklisét felvonultatja, de ettől függetlenül működik. A hangulat remek, Andrew Davis rendezése kiváló (A szökevény Harrison Forddal is az ő munkája, tehát nem kis név, illetve Steven Seagal '88-'92 közötti, leginkább vállalható korszakának nyitó- és záródarabja is az ő nevéhez fűződik), az operatőri munka, a vágás és a zene szintén. Norris színészileg teljesen rendben van, tökéletesen hozza a síkegyszerű személyiséggel rendelkező, betonkemény, becsületes zsarut, aki képtelen csapatban dolgozni.
Az egyetlen bajom a végével van, ugyanis az a robottank elég abszurd húzás volt. Persze, értem én, hogy senki se támogatja a fickót a rendőrségtől és egy komplett hadsereget kell lezúzni... de akkor se így kellett volna. Viszont túlzások ide vagy oda, jól sikerült a jelenet azzal a sörétessel történő igazságszolgáltatással és végülis a Kommandó szintjét nem éri el, úgyhogy belefér.
A rossz átlagoknak nem kell hinni, persze eredetiség nincs benne, de igényes, tökös, szórakoztató darab.

A Tűzjáró (Firewalker, 1986)
Ha objektíven próbálnám véleményezni, azt mondanám, hogy egy gyönge, B-kategóriás Indy másolat, ami nem vicces, de legalább nagyon gagyi.
Viszont gyerekkori filmélmény, meg amúgy is, hülyesége ellenére baromi szórakoztató (persze csak ha a néző szereti a bűnös élvezeteket). Az új szinkron Dörner ellenére borzasztó, viszont az eredeti, VICO változat eszméletlenül jól sikerült: Jakab Csaba és Vass Gábor irtó jó munkát végzett, nameg a szövegek is poénosak lettek.

"Ilyen vékonyak a falak?"
"Nem, olyan nagy a pofád!"

Ütközetben eltűnt 3. (Braddock: Missing in Action III, 1988)
Van egy olyan érzésem, hogy ez a film csak azért készült el, mert a Cannon Group (a stúdió, aki akkoriban Norris filmjeit készítette) egy régi címmel próbált nyerni egy kis pénzt, hogy elkerülje a csődöt. Nem jött be.
A film látszólag szakít az előzményekkel, mert Braddocknak most a családja miatt kell visszatérnie kedvenc országába, de később ugyanarra a "gonosz vietnámi állatok kínozzák a népet" dologra megy rá megint a sztori. Később természetesen a főgonosz és a csicskái egy US military bakancssal a fenekükben rájönnek, hogy Chuckkal nem kellett volna szórakozni.
Az első résznél egy kicsit nyögvenyelősebb volt a film tempója, de nagyjából elérte a második rész színvonalát. Volt egy kis drámázás is, de a készítők gondoltak Norris színészi képességeire, ezért nem vitték túlzásba (Vass Gábor szinkronja miatt legalább vállalhatóak ezek a részek). A végefelé elég durva túlzások vannak, mert főhősünk gyakolatilag egy helyben (persze nappal, nyílt terepen) állva amortizálja le a fél vietnámi hadsereget. Azért ez '88-ban már kicsit divatjamúlt dolog volt.
Ami miatt viszont képtelen vagyok lehúzni, vagy fikázni a filmet, az Ron Bloom zenéje. A nyitójeleneten akkorát dobott a Freedom Again című száma, hogy hirtelen el se akartam hinni, hogy egy B-kategóriás filmet nézek, annyira hatásos képsorok voltak.

A hős és a terror (Hero and the Terror, 1988)
Bukás, de nem mindennapi bukás. A film ugyan nagyrészt az akkoriban még divatos szimpla, maszkulin akciófilmek eszköztárát használja, de a készítők gyakran a családi dráma, illetve a thriller irányába tértek el. Azonban a műfajváltások miatt egyenetlennek tűnt a film tempója, illetve egyik műfajban sem igazán működött a dolog. A thriller részek hangulatilag rendben voltak, azonban a kegyetlen sorozatgyilkos, Simon Moon karakterének megvalósítása elég gyöngére sikerült. Sokkal inkább hasonlított egy klasszikus, lassú zombira, mint egy ragadozó vadállatra. Jobb, átgondoltabb forgatókönyvvel ez elkerülhető lett volna.
A drámai részeknél meglehetősen ambivalens érzéseim voltak, ugyanis Danny O'Brien komplex, fizikailag erős, pszichikailag mégis instabil karakterét Chuck Norris a rendkívül limitált színészi képességeivel gyengén, viszont Sörös Sándor a zseniális szinkronszínészi képességeivel remekül keltette életre. Az érzelmesebb jelenetek jelentősen lelassították a filmet, viszont a szinkron, illetve a feleséget játszó Brynn Thayer miatt többé-kevésbé működtek. Egy jobb színészvezetési képességekkel bíró rendezővel szerintem Norrisból is ki lehetett volna csikarni egy korrektebb alakítást.
Érezhetően próbáltak eltérni a megszokott akciófilmes vonaltól, reálisabbra venni a dolgokat, de sajna túl sok sebből vérzett a film ahhoz, hogy a Halálos fegyver-széria, illetve a Die Hard hétköznapi emberből faragott, vérző, kínlódó főszereplőihez hasonlóan Danny O'Brienből is kultfigura válhasson.
Viszont mindazon negatívumok ellenére, amiket itt leírtam, az egyik kedvencem volt a maratonból. Hogy miért? Magam sem tudom.

A bérgyilkos (The Hitman, 1991)
Fekete hosszúkabát és mini BFG, yeah!
Bár a gyerek szála egy picit feloldotta az atmoszférát, az átlagosnál egy fokkal sötétebb hangulatú darab lett ez a jó kis B-kategóriás maffiafilm. A poszter rengeteget elárul róla. Norris teljesen korrekt volt a szerepben, főleg akkor volt jó, amikor a kegyetlen bérgyilkos szerepébe kellett bújnia. Nagyot dobott a filmen a főgonosz megnyerő alakítása, a magyar szinkron, illetve a befejezésnél ellőtt nem kifejezetten polkorrekt bosszú.

A bajnok és a kölyök (Sidekicks, 1992)
Szegény ember karatekölke, avagy hogy reklámozzuk legjobban Chuck Norrist?
Na, de nem akarom nagyon lehúzni, mert eredetiség ugyan nincs benne, de családi filmként/motivációs darabként elmegy, nameg az alapszitu ellenére se éreztem, hogy annyira sütne belőle Chuck Norris egója. A sztori nem is klisés, hanem egyenesen rutin, illetve a humor is bugyuta, viszont Alan Silvestri zenéje jó, akárcsak a hangulat, illetve a színészek is korrekt munkát végeztek: a szomorú véget ért Jonathan Brandis hihetően alakítja a vézna, a kezdetekkor álomvilágban élő lúzert, Julia Nickson-Soul szép, Mako pedig jópofa, viszont Joe Piscopo igencsak túlzásba vitte a ripacskodást (pedig a Dead Heatben még egész vicces volt a fickó). Nyúlás ide vagy oda, 20 év távlatából a borzasztó átlagát nem érdemli meg, még ha nem is feltétlenül jó film.

 

Hellbound – Út a pokolba (Hellbound, 1994)
Bájos és aranyos B-kategóriás zsarupárosos akcióhorrorocska, amiben a sátán csicskája is megtanulja, hogy Chuckkal nem lehet szórakozni.
A kategóriához mérten nem rossz darab, néha egész hangulatos, a fő baja leginkább az, hogy a Cannonnál még '94-ben se vették észre, hogy a nyolcvanas évek már elmúlt. Persze ez a dolog a mai néző számára már egyáltalán nem zavaró, de egy csőd szélén álló stúdiónak akkoriban...

Karátos védelem (Cutter, 2005) - avagy The Almost Fall of Chuck Norris
Eléggé vérszegényre sikerült alkotás, igazából csak a rajongóknak ajánlanám, vagy ha már az unalom tényleg a tetőfokára hágott és nincs mit nézni. A sztori eléggé random eseményekből áll, van itt gyémántvadászat, holocaust-flashbackek (mondjuk a film ezen része pont működött valamennyire), elcseszett nyomozással indító nyitójelenet, ebből fakadó bűntudat, Tracy Scoggins a Babylon 5-ből és mindenféle más jóság. Norris kora látszik a filmen, de még mindig kemény, bár itt jóval többször kalapálják el, mint a néző várná.
Technikailag kábé olyan lett, mint egy tévéfilm, semmi extra, de tulajdonképpen  a még vállalható kategióra. Bár a vágónak egyszer-kétszer elgurulhatott a gyógyszere munka közben.
Ezután Norris hét évre nyugdíjba vonult, de szerencsére idén visszatért a mozikba, nem is akármivel...

A feláldozhatók 2. (The Expendables 2, 2012)
Bár tényleg inkább paródia lett belőle, rendkívül szórakoztató a film, köszönhetően a nem kevés öniróniának, amellyel  az öregfiúk megidézték korábbi alkotásaikat. Az akciójelenetek egy fokkal jobbak, mint az első részben, szerencsére most kevésbé rángatták a kamerát, illetve a vágó sem volt idegbeteg.
Az a vád, mely szerint a film csupán egy rakat cameo-epizód összedobálva, tulajdonképpen igaz, de ha valakinek nem okoz őszinte örömet egy olyan jelenet, ahol Bruce Willis, Chuck Norris, Schwarzenegger és Stallone együtt darálja a rosszarcokat, annak egyszerűen nem való ez az irányzat.
Elsőre picit furcsa volt, hogy Jean-Claude Van Damme játszotta a főgonoszt, de másodjára rájöttem, hogy miért is: nem azért, mert ő mindig is pozitív figurákat játszott, hanem azért, mert teljesen komolyan vette a szerepét a többiekkel ellentétben. A pálmát amúgy szerintem Dolph Lundgren vitte a színészek közül, mivel gyakorlatilag minden pillanatán sírósra röhögtem magam. "Mi lenne az utolsó vacsorád?" "Svéd étel... Bébifóka. Bálnasegg. Na meg majd meghalok egy kis kínaiért." Jakab Csaba hatalmasat alkotott a szinkronnal, akárcsak Epres Attila („Ha még egyszer meglátlak, pofánlőlek!”).
A magyar változat egyébként jól sikerült, néhány poén ugyan elveszett, mert lehetetlen volt lefordítani, viszont a magyar hangokat adó aktorok teljesítménye remekül kompenzálta ezt. Nem csak az előbb említett két úriember végzett kiváló munkát, hanem mindenki, ez azonban nem is csoda: a szinkronszínészek listája legalább olyan neves volt, mint a film szereplőié.
Egyedül Jet Liből kértem volna többet, de legalább az egyetlen bunyós jelenete remekül sikerült. A helyette beugró eléggé ismeretlen Yu Nan jó munkát végzett.

Norris ugyan csak egy hosszabb cameo erejéig ugrott be, mégis jópár poén és filmes kikacsintás jutott neki. A karaktere neve Booker, akárcsak a ’78-as, A jó fiúk feketében járnakban, a magányos farkas dolog és a zenei motívum pedig meglepő módon utalás a Magányos farkasra. És ha már Chuck Norris, elengedhetetlen tartozéka volt a filmnek az, hogy utaljanak a fickó körül kialakult netes poénkultuszra is.

A kritika a jövőben valószínűleg bővülni fog további filmekkel. 

Jó szórakozást kívánok!